Egy novemberi hétfő reggel volt. A lány a szekrénye előtt állt, és azon gondolkozott, hogy vajon mi a „fenét vegyen fel”? Nem volt kevés ruhája, sőt (egy egész gyűjteménye volt a különböző darabokból), de valahogy neki semelyik nem felelt meg.

Jól tudta, hogy akármit felvehet annak a személynek, akinek tetszeni akart, úgysem azt fogja nézni, hogy éppen a színek passzolnak- e egymáshoz, vagy sem.  De ő mindig próbált ebben a tökéletességre törekedni.

Tisztában volt vele, hogy a fiúk úgyse a ruhát néznék szívesen, hanem azt, ami alatta van.  Fogalma sem volt, hogy miért ragaszkodik ehhez, szeretett öltözködni.  Mint ebben is, mindenben próbált a tökéletességre törekedni, de valahogy úgy érezte, hogy a dolgok sokszor nem úgy sülnek el, ahogy szeretné. Általában a legtöbbször. Itt volt például ez a srác is, aki tetszett neki. Az elején minden jól indult: a barátnői mondták, hogy tetszik neki, és ő erre túlságosan is belelkesedett.  Azt hitte, hogy csak viccelnek. „Hogy Ő tetsszen egy ilyen helyes srácnak?"

Aztán ő is észrevette a jeleket, amik később egyre jobban és jobban elbizonytalanították, és rájött, hogy az a másik liba tetszik neki…                          Kiválasztott egy pink fölsőt, hozzá egy fekete bolerót, a megszokott farmert, rózsaszín fülbevalót, és egy hozzá való karkötőt. Kifésülte barna, egyenes haját (ami tulajdonképpen nem teljesen egyenes, hanem a kettő között van), és kiengedve hagyta. Mikor kiengedve volt a haja, szabadabbnak érezte magát, és valahogy magabiztosnak. Nem tudta volna ő  sem megmagyarázni, miért. Sokszor úgy érezte, hogy semmi értelme sincs annak, amiket gondol. Ezzel a szerelemmel is így volt, ami a szívében volt. Semmire nem volt jó az égvilágon, csak hogy szorítsa azt, meggyötörje, és hogy a reménytelenben reménykedjen vele.   Mikor elkészült, lement a lépcsőn az emeletről, és megállt a nagytükör előtt.  A saját tükörképével állt szemben, amivel „nagyjából” meg volt elégedve. Egy pár pillanatig még nézte magát, majd ránézett az órára. Hét óra tizenöt volt, az indulás ideje. Felvette a kabátját, lekapcsolta a villanyokat, és kilépett a küszöbön.  Miután bezárta az ajtót, még egy kicsit benézett a házba, hátha úgy maradt-e esetleg egy villany, vagy valami hasonló. Legszívesebben visszament volna a házba, az otthonába, ami számára a biztonságot jelentetteMostanában valahogy semmi sem tűnt számára teljesen biztonságosnak.  Érezte, hogy egyre jobban kezd kinőni a gyerekkorból, mikor nem kattogott fölöslegesen hülyeségeken az agya, mikor  semmi dolga nem volt, csak az, hogy játsszon.  Elindult az iskolába.  Arra gondolt,hogy  mi lenne, ha a szerelme most az utcán vele szembe jönne? Maga elé képzelte a fiú arcát,és  a szíve gyorsabb tempót vett.  Beérve az osztályba arra lett figyelmes, hogy a lányok körülveszik  a „Libát”, aki nagy átéléssel mesél nekik valamit.

– Szia ! – köszönt neki a fiú, és a lány szívét boldogság és izgatottság töltötte el.

Imádta ,ahogy a nevét kiejti.   A fiú szíve, amint meglátta a lányt, hevesebben kezdett dobogni, pedig nem akarta. Nem akarta ezt az érzést. Nem tudta megmagyarázni, miért, de akaratlanul is boldoggá tette, hogy ha láthatja a lányt. Pedig, ez a lány nem hozzá való, szerinte.  Ő az örök facér, és mindig próbálta magát ehhez is tartani. Nem akart leragadni egy lánynál sem.   Nem tudta volna megmondani, mi  volt ebben a lányban, ami megfogta. A mosolya, a haja, ami mindig fényesen csillog a lámpafényben, vagy ahogyan nevet…… ezeket eddig egy lánynál sem vette észre, sőt nem is figyelte, vagy nem is akarta figyelni. Figyelme mindig egy arasszal lejjebb volt.

– Heló! – köszönt vissza a lány, és miközben elment szerelme mellett, a fiú beszívta annak parfümös illatát.

Aztán a fiúnak eszébe jutott: tegnap óta ő….jár valakivel… legalábbis azt hiszi. Iszonyatosan jó csaj volt. Egyszer még jártak is, de aztán szakítottak, és az a lány mással kezdett járni, de azt mondta, hogy otthagyja a másik fiút… nem hagyta ott, hanem játszott mind a kettővel.   Főszereplő fiúnk szerelmes volt akkor régen ebbe a csajba. Most… ez inkább nem szerelem, de mégis, valami.. Viszont lelkiismeret-furdalása volt.  Elég nagy hiba volt, úgy érezte, amit tegnap csinált.  Ugyanakkor a lelkiismeret-furdalás mellett ott volt a másik érzés. A másik érzés, ha ránézett arra a másik lányra, akinek fogalma sincs, hogy neki tetszik, mert soha nem volt mersze elmondani  neki. Pedig próbálta….próbálta, és mindig ezzel mentegette magát, hogy Ő egyszer, valamikor megpróbálta.

- Mi a szitu csajok? – kérdezte a lány, közeledve barátnőihez, akik egy kört alkottak  a „Liba” körül, aki a padtársa volt.  A „Liba" izgatottan megszólalt: – Képzeld….! – miután elmondta, a lány úgy érezte, nem kap levegőt.  Leült a helyére, és nagyon-nagyon erősen próbált magán uralkodni. Barátnői, akik a „Libán” kívülmind tudták, hogy mit érez az iránt a fiú iránt, szánakozva néztek rá.  Nem akarta ezt… nem akarta, hogy így nézzenek, mert ez csak még egy bizonyítéka volt, hogy ez nem csak egy rossz álom.   Mintha valami nehezék lenne szívén, egy nagy ólom, ami egyre nehezebb és nehezebb lesz. Ennél még rosszabb volt, hogy meg kellett szólalni, mert a „Liba” a válaszát várta:

- Na….nagyon örülök – ennyit bírt kinyögni, és üres tekintettel kipakolt az órára.

Becsengettek.  Fogalma sem volt, hogyan fogja túlélni ezt a napot, évet…. vagy inkább az egész életet. Másra sem vágyott megintcsak, mint a biztonságot adó szobája szentélyében visszabújni az ágyába.   A tanárnő bejött.  Még nehezebbé tette helyzetét, hogy a fiú ott ült pontosan az előtte lévő padban. Pedig ezt nagyon szerette. Érezte az illatát, belenézhetett barnás szemébe, és hallhatta azt a tökéletes  „alt” egyveleget, amit  annyira imádott.  Most viszont utálta… utált mindent… utálta magát is, amiért ennyire naiv volt.  Nem nagyon értette, hogy mit magyarázott a tanár.  Ahogy hallotta fél füllel, talán a Második Világháborúról lehetett szó.  Csak bámult ki az ablakon, és egyedül csak a szívében lévő háborúra tudott gondolni, ahol a kétségbeesés könyörtelenül nyomta el a reményt, és azt, hogy Ő valaha is boldog lesz.

Az óráknak iszonyatosan lassan lett vége.  Sírt, sírt, és sírt. Sírt a lányvécében, a barátnői vállán.  A fiú megkérdezte tőle, édesen és aggodalmasan, hogy mi a baja, de ő azt mondta, hogy csak „rossza napja van.”  „Az a bajom, hogy te egy szemét vagy!” – legszívesebben ezt vágta volna hozzá, de persze nem tette.  Elmondhatatlan dühöt és keserűséget érzett a fiú és maga iránt.  Magára azért volt mérges, mert még mindig szerette, a fiúra meg, mert szórakozott vele.  Azok a gyerekes célozgatások és a becézgetések…ráadásul folyamatosan rosszul érezte magát a miatt, mert a másik csajjal is szórakozott. Pedig állítólag  csak „legjobb barátok”  voltak. Aha, persze. Most meg járnak…. Állítólag előző nap csókolóztak, és  a „Liba”  szakított a volt barátjával.  Tudta, hogy ez lesz, érezte. Próbálta magát lélekben felkészíteni, de most már látta, hogy erre nem lehet felkészülni lélekben. Erre sehogy sem lehet felkészülni, még ha megéled, akkor sem. Csak azt kívánod, hogy ez bárcsak egy rossz álom lenne, amiből felébrednél. De kiderül, hogy ez nem csak egy éjszakára, hanem egy életre szóló rémálom.

- Beszélni szeretnék veled….- suttogta fülébe élete szerelme iskola után, miközben a lány a kabátját vette. Már mindenki elment. Ketten voltak csak az osztályban. A lány csodálkozott, hogy  miért maradt még mindig ott a fiú, mikor ilyenkor mindig megy a buszához.  Viszont a fiú tudta, hogy  a lánynak nemcsak rossz napja volt. Úgy érezte, eljött az idő arra, hogy elmondja.

– Mi van? – mordult rá a lány, és a fiú hátrálni kezdett. Sohasem látta még őt ilyennek. Mindig olyan szelídnek tűnt a szemében. De most erősnek és határozottnak látszott.  A szemében mérhetetlen szomorúság és harag ült.

A fiú nagy levegőt vett, és szembefordult szerelmével: - Én csak azt akarom mondani..hogy...

- Mondd már, mert nem érek rá egész nap! – kiáltott rá, de azonnal meg is bánta. Aztán  megint mérges lett magára, hogy megszánta a fiút. De az csak megbénulva állt előtte, mint egy kőszobor. Úgy érezte, egy hang nem jönne ki a torkán, nemhogy egy szerelmi vallomás, amit még ezelőtt soha nem csinált, még csak rá se szánta volna magát, sem az idejét.  A lány mérgesen megfordult, és  becsapta az osztályajtót. A fiú idiótának érezte magát. A lány után rohant, aki akkorra már az utcán volt.

– Várj! - kiáltott utána, de az csak rohant. Aztán hirtelen minden nagyon gyorsan történt, mindkét szerelmes számára.  A fiú látta, hogy baj lesz. A lány kilépett és nem várta meg az előtte lévő kocsit. Az autó hatalmas csikorgással megállt, de hiába: elsodorta a lányt.

Elsötétült  előtte  minden. Még észnél volt, amikor a szélvédőre csapódott.  Hatalmas nyomát érzett a gerincén, úgy érezte, hogy szétszakad. Mikor leesett a kocsiról az úttestre, mintha kettétört volna a teste, két egész félbe. Azt már csak homályosan látta, és hallotta, amint az emberek zajongva körülállják. Érezte a fiú érintését,  amint az arcát simogatja, és a kimondhatatlan fájdalom mellett boldog volt. A fiú a karjában tartotta, és ez volt minden, minden  ami számított. Érezte a testéből áradó meleget, és a bőrén a könnyeit. Ő is könnyezett.  Az orrából ömlött a vér, de ez sem számított. Még most is arra gondolt, hogy biztosan csúnyának látja.

–  Csak maradj nyugton… minden rendbe fog jönni – ilyeneket suttogott a fülébe.

Aztán úgy érezte, ha most nem mondja ki, akkor soha: - Szeret….- félbehagyta, mert látta, amint a lány szeme lecsukódik!

– Ne!Ne! Ébredj fel! Nyisd ki a szemed! Hallod?! Szeretlek?- de a lány nem reagált. Csak tartotta a hideg testet, ami számára azelőtt az egész világát jelentette. A finomságot, az édes illatot, amitől megnyugodott, és persze a melegséget. De most egyiket sem érezte……

Költő. Dubányi Dóra 

Köszönöm hogy megengedted hogy felrakjam ide! :) 

Oldal: Reménytelenül szeretni
Üdw"." Kamii és Dorush oldala ♥♥ - © 2008 - 2024 - together.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat